Itt van az ősz, itt van újra

Nagyon hosszúra sikerült a nyári szünet, de mivel néhány hete szépen döcögősen beindult az egyetemi oktatás, ismét megindult a szebbnél szebb élmények képződése.

Még egy kis idő

Amikor a félévek elején összeállnak a csoportok, az ember meglepően gyakran botlik ismerős arcokba. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy ez nem azért van, mert adott oktató végigviszi a teljes képzést, hanem azért, mert ugyanazt a tárgyat sokan jó párszor felveszik, mire túljutnak a követelményein - vagy nem. Legyünk politikailag korrektek, nem mondom, hogy egyesek nem képesek teljesíteni egyes tárgyak követelményeit, csak a teljesítéshez végtelen mennyiségű időre van szükségük. És amíg ez a végtelen mennyiségű idő el nem fogy, újra meg újra felveszik a kurzust.


Csak sajnos az nem szokott feltűnni, hogy ha a megértés szintjét és a tárgy elsajátításával eltöltött időt nem sikerül növelni, akkor ugyanúgy nem fog sikerülni, mint korábban. Ugye ilyenkor szokott jönni az a technika, hogy akkor bontsuk el a követelményeket (úgyis a követelmények hibája az egész), és adjunk ennek hangot. Ilyen esetről már korábban tettem említést. Azok a gonosz követelmények azonban néha az Istennek nem akarnak lejjebb kúszni (vagy megszűnni).

Oktatói értékelés

A következő történet nagyobb részben a képzelet szüleménye. Utólag persze könnyen kideríthető lesz majd, hogy melyik két, fontos részlete igaz...

Történik valahol a tetszőleges egyetem tetszőleges hallgatójával, hogy reggel kinyitja csipás kis szemecskéit, és lezuttyan a számítógépe elé. Bekapcsolás után pedig nem más fogadja, mint egy levél a tanulmányi rendszerben. Egy levél, ami aljasul betüremkedik magánszférájába, és rögtön azt kívánja tőle, hogy válaszokat adjon, hogy nyilatkozzon, hogy formáljon véleményt.