A nyuszika meg a sapka

Na kérem, ezt is megértük. Megértem, hogy én lettem a nyuszika a viccből. Először rajtam volt a sapka, elég nagy baj is lett belőle. Aztán meg szépen levettem, elég nagy baj is lett belőle.

Hogy konkrétabb legyek, az előző bejegyzésben már taglalt "nem is egyforma a ZH" sapka volt rajtam. Kaptam is érte rendesen, gyakorlatilag akaratom ellenére egy egész bohózatot végig kellett néznem - díszpáholyból.

Az órai hiszti csak a kezdet volt, mint kiderült, pedig már az sem volt építő jellegű, de még csak vicces sem.

Nem is hasonlít

Tegnap pótZHt írattam. Ez hosszú, hosszú, fájdalmasan hosszú időre meg fogja határozni a gondolkodásomat a pótZHkkal kapcsolatban.

Nekem is van szívem, így amikor azt ígértem a lelkesen készülő, akarom mondani követelőző csoportnak, hogy a pótZH szerkezete meg fog egyezni az első ZH-éval (ja, és a példaZHéval is, amit l'art pour l'art írtam meg, hogy gyakorolhassanak rajta), nem hazudtam, sőt.

Felbecsülhetetlen

Hogy mi a felbecsülhetetlen élmény? Például az, amikor az ember csak véletlenül beugrik a lebetegedett kollégája helyett ZHztatni. Aztán ismerős arcokba botlik. A korábbi posztokban emlegettem már például a világ talán legnyilvánvalóbb plágiumos védését, vagy a kedves hallgatót, aki a diákhitelével akart esetlenül zsarolni. Ők is ott voltak.

Így képzeljük el az arckifejezésüket két évvel ezelőtt, amikor az említett történetek lezajlottak.