Kommunikációs disszonanciák

Így a félév vége felé nagyon megszaporodnak az interakciók a hallgatókkal, közvetlen és közvetett formákban egyaránt. Gondolom nem mondok újat azzal, hogy általában akad legalább egy olyan hallgató minden csoportban, aki egész félévben egy szót sem szólt hozzá a gyakorlat témájához, de ilyenkor, a félév végi nyomás alatt azonnal buzgó kis nebulóvá válik, és minden lehetőség szerint keresi a válaszokat a kérdéseire. Akkor is, ha a kérdéseinek nincs értelme, és akkor is, ha azokat már tízszer megválaszolták, legutóbb épp az előző nap.

Ilyenkor a már említett irtózatos nyomás alatt nem jut idő átgondolni, hogy mit is kéne kifejezésre juttatni, így általában, mint az előbb már finomabban említettem, a következők szoktak történni az elkeseredett hallgató megszólalásaival:

• A kérdés már korábban megválaszolásra került - és nem egyszer - de ez neki nem tűnt fel.
• Mondandóját viccesnek szánja, de nem az. Nagyon nem.
• A mondandója épp attól vicces, hogy az utolsó szóig komolyan gondolja.
• A kérdés úgy egyáltalán nincs köszönőviszonyban a valósággal.

Létrehozni? Még mit ne!

A minap történt velem egy egészen vicces eset.

Tudom, hogy a kedves hallgatók sokszor a valóságtól egészen elrugaszkodott kis zsebdimenziókban élnek, ahol a követelmény veszélyeztetett állatfaj, és mindenki vidáman piknikezik a réten a sűrű, sötét erdő helyén, amit tarra vágtak, kiirtottak, és annak ellenére, hogy nyár van, dühből be is fűtöttek vele, nehogy irmagja is maradjon, ugyanis korábban a gonosz követelményeknek adott otthont - nem csoda, hogy kihalófélben vannak.

Ennek ellenére ezeknek a romantikus elképzeléseknek általában csak rejtett, közvetett jeleit adják. Például ilyen, amikor kiül az arcukra, hogy egyszerűen nem tudják hová tenni a helyzetet, amikor kiderül, hogy nem, a ponthatár márpedig nem lesz leszállítva. Azért meg pláne nem, mert "léccccci", vagy mert "a félév végére elkezdtem dolgozni, most már rájöttem, milyen fontos", vagy csak simán mert szomorú könnyben ázó bociszemek, azért.

Kifogásmenedzser BA

Az, hogy a korábbi posztokban állandóan a felelősségáthárítókról volt szó, egyáltalán nem volt véletlen. Ugyanis nemcsak hogy sokan vannak, de ráadásul olyan megingathatatlan a hitük saját okolhatatlanságukban és a világ legmélyebb bűnösségében, hogy szerintem egy külön szakot is lehetne indítani nekik, valahogy így: