Ilyenkor a már említett irtózatos nyomás alatt nem jut idő átgondolni, hogy mit is kéne kifejezésre juttatni, így általában, mint az előbb már finomabban említettem, a következők szoktak történni az elkeseredett hallgató megszólalásaival:
- A kérdés már korábban megválaszolásra került - és nem egyszer - de ez neki nem tűnt fel.
- Mondandóját viccesnek szánja, de nem az. Nagyon nem.
- A mondandója épp attól vicces, hogy az utolsó szóig komolyan gondolja.
- A kérdés úgy egyáltalán nincs köszönőviszonyban a valósággal.
Utóbbi két kategóriának a szerelemgyermeke is megszületett már nem egy alkalommal a szemem láttára, ez pedig nem más, mint a más csoportokra mutogatás, mint professzionális szinten űzött népi iparművészet. Ennek keretein belül hangoznak el az olyan mondatok, mint a "60% a ponthatár?!? De a másik csoportban csak 50!". Egy pillanatra se higgyük azonban azt, hogy nem lehet tovább emelni a tétet! Nem, nem, az felelőtlen ostobaság volna! A párhuzamosan futó csoportokra mutogatás már lassan a nagyra nőtt ovisok játékszerévé degradálódik, az igazi vérprofik a korábbi csoportokra hivatkoznak (igen, helyes a balsejtelem, azokra a korábbi csoportokra, amikbe már jártak az adott tárgyból), valahogy így: "De tavaly nem így volt!".
A fokozás témájánál maradva, azt kell hogy mondjam, hogy ez még mind rendben is lenne, mert ugye a szó elszáll, az ember lányos zavarában hirtelen bármit kibökhet, mindenkivel megeshet, satöbbi. Viszont az írott megnyilvánulásokkal kapcsolatban igazán elvárna az ember egy kis önellenőrzést, egy kis önfegyelmet. Hát, úgy tűnik, ez ma már luxus. Legtöbbször a fenti problémák mellett, amik a hallgatói levelezésben ugyanolyan szinten előfordulnak, mint a szóbeli kommunikációban, azt tapasztalom, hogy úgy általában semmire nem sikerül odafigyelni.
Tehát ahelyett, hogy - ha már aláírásért meg pluszpontokért folyik a harc, szokás szerint - aprólékos műgonddal lenne összeállítva a kis szösszenet, ami végül landolni fog a mail fiókomban, mintha legalább a karácsonyi ajándéklistáról lenne szó, valahogy így:
inkább valami ilyesmi a jellemző:
Sokan már rögtön az elején eljátsszák a bizalmat, ugyanis nem sikerül adekvátan megszólítani. Pedig én mindössze azt várnám el, hogy megszólítsanak valahogy, illetve hogy ha egyszer kikötünk egy formula mellett (figyelem, nehezített pálya, több lehetséges módszer, tegezés vagy magázás, hűha...), akkor tartsuk magunkat hozzá.
Szóval akárhogy próbálkozok, nem tudok odáig meg vissza lenni, amikor úgy kezdődik egy levél, hogy "Tiszteletem!". Ezzel a bevezetéssel aztán megkérdezni, hogy ha adott ZH-t újraírja, milyen kérdések lesznek benne. Hogy olyan lesz-e, mint az eredeti ZH. Na vajon? Nem, á dehogy, most origamizni kell majd, bizony, és ha a dolgozatlapból nem hajtogat tökéletes majmot lovagló hattyút, akkor nincs aláírás...
Az meg a kedvenc jelenségeim egyike, amikor a kedves hallgató a félév teljes időtartama alatt a következő, igen velős és sokat mondó interakcióba kerül velem hétről hétre: "Helló!".
Aztán amikor kiderül, hogy kevéske pontja gyűlt össze, nekiáll fogalmazni egy levelet. Egy levelet, amitől majd biztos meg fog szakadni a szívem, és miközben a könnyeimmel küzdök, bűnbánóan enyhítek nehéz sorsán, elhalmozva különböző pluszpontokkal és pótZHk garmadájával, tán még a feladatokat is előre megmondom (vagy csak a paramétereket írom át, mert azt ugye úgy illik...). Egy ilyen levélnek azonban nagyon komolynak kell ám lennie és emelkedettnek, így megszólítani csak a teljes nevemen, és utána a nagy betűvel kezdett Tanár Úr kitétellel lehet. Így esett, hogy néhány perc leforgása alatt a srácból, aki minden héten ugyanakkor pofázik valamiről, amit nem nagyon lehet hallani a fészbuktól, Tanár Úr lettem. Fantasztikus.
Tehát nem tudunk elszakadni azoktól a témáktól, amelyek már talán az idők végezetéig minden mást ki fognak szorítani a kommunikáció tárgyköréből: hogy lesz-e pótZH, hogy milyen lesz, ha valamilyen lesz, akkor miért nem másmilyen lesz, és ha nem lesz, akkor miért nem lesz.
Vannak még típusok, melyek ezekhez csak lazábban kapcsolódnak, de a lényeg mégis mindig ugyanaz. A csodálkozó levél, meg a számonkérő levél. Mindkettőnek ugyanaz a lényege, csak a megfogalmazás, a köntös más. Előbbi le van öntve némi cukormázzal, az önkritika látszatával, utóbbi viszont kendőzetlenül formában takarja ugyanazt a kérdéskört: "igazából magasról tettem a követelményekre*, de hadd teljesítsem már a tárgyat!".
* ez alatt a tárgy írott követelményeit, illetve az alapvető emberi kommunikáció elvárható, íratlan követelményeit is értem
Megfigyelhető, hogy a téma mellett az eredetük is közös. A nemtörődömség, amivel megfogalmazzák az elvárásaikat.
Csodálkozóéknál az a szokás, hogy nem foglalkoznak a tetteik (vagy nem tetteik) súlyával. Megtörtént már velem, hogy bevéstem a kedves hallgatónak 15 darab hiányzást annak rendje és módja szerint, és már beletörődtem a ténybe, hogy életemben nem fogom látni. Aztán jön egy email január 29-én (!), hogy ő már le is vizsgázott, csak a jegyét nem tudják beírni, mert nincs aláírása szegénynek. Mert hogy állítólag írt ő nekem annak idején egy levelet, hogy másik csoportba fog bejárni, le van zsírozva, de nem válaszoltam rá, lehet, hogy meg se kaptam. Tényleg nem kaptam meg. Így aztán írogattam a hiányzásait.
Hát te jó ég, nem gondolt rá esetleg félév közben is, hogy nem kaptam meg? Nem tűnt fel a felirat a tanulmányi rendszerben, hogy "aláírás megtagadva"? Arról már álmodni sem merek, hogy neadjisten felkereshetett volna személyesen is. Még mit képzelek!
Na sebaj, akármi is történt (vagy leginkább nem történt), ő sztoikus nyugalommal hitt benne, hogy neki ez jár, mert hát végül is teljesítette a tárgy követelményeit. Csak máshol, amiről elfelejtett szólni. Fél évig!
Számonkérőéknél meg az a szokás, hogy tulajdonképpen ők is csodálkoznak, csak agresszíven. "Mi az, hogy nem lett meg?" és társai. Előfordul időnként, hogy egy ponthatár van, de több ZH, így össze lehet gereblyézni a pontokat a félév során. Az ilyesmi különösen vonzza a számonkérőket, mert ugye ilyenkor ellenállhatatlan tud lenni a vágy, hogy az utolsó ZH-n pontosan centizzük ki a teljesítésünket. Hm, hm, ennyi pont kell, akkor ennyit csinálok meg, mert tudom. De nem tudja. Aztán meg jön, hogy "Arról szeretnék érdeklődni, hogy melyik feladatot sikerült elrontanom (az egyikre csak felet kaptam)".
Magyarra fordítva ez lehet a magába forduló keserűség is, amit afelett érez, hogy nem sikerült tökéletesen kivitelezni ördögi tervét az aláírás megszerzésére, de gyanús nekem, hogy inkább arról van szó, hogy itten kérem sürgős indokoknak kell manifesztálódni azt illetően, hogy miért lett a kérdéses feladat pontszáma felezve. Hát mert nem jó, csak félig, azért. Nem kellett volna centizni kérem. Ezt viszont csak nem írom oda neki, szépen kifejtem, mi volt a baj. Nagy levegő, beszív, kifúj.
Egyébként a hallgatói levelekre az esetek túlnyomó többségében válaszolok, és az esetek túlnyomó többségében órákon belül. Még ilyenkor is. Pedig talán nem ártana néha azt válaszolni, hogy "Tanuljunk már meg írni, gyerekek!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése