Nagyon hosszúra sikerült a nyári szünet, de mivel néhány hete szépen döcögősen beindult az egyetemi oktatás, ismét megindult a szebbnél szebb élmények képződése.
Kezdeném rögtön azzal, hogy felteszek egy költői kérdést. Ismeri valaki azt a kifejezést, hogy határidő? Na, aki hallott már róla, vagy hallott olyanról, aki hallott róla, az tudja, hogy ez sokak számára egy üres frázis, csupán egy helykitöltő elem megannyi weboldalon világszerte.
Nemrég azon lepődtem meg, hogy már semmin nem lepődök meg. Annak idején egy félév többnyire 15 oktatási hétből állt. Aztán jöttek a különböző szünetecskék, szakmai programok, és a többi. Aztán jött az úgynevezett regisztrációs hét, amivel intézményesítették, hogy az első oktatási héten csak a tanulmányi rendszer aktuális összeszakadásán való puffogás és szervezett vagy véletlenszerű alkoholfogyasztás fog történni, oktatás semmiképp.
Utóbbit arra találták ki, hogy mindenki ennek folyamán jelentkezzen a kurzusaira, és ne már az oktatás kellős közepén variáljon velük. Ehhez képest mikor rávetettem figyelő pillantásom a csodás tanulmányi rendszerre, végigkísérhettem, hogy minden héten előkerül valahonnan a világ rejtett zugaiból 1-2 ember. Már azt hittem, hogy ez a szokásos 4-5 hét alatt lecseng. De nem! Tegnap ismét előkerült egy új arc. Tegnap. Október végén. És ő most hát így jött, és épp most járja ki a dékánnál, hogy beszállhasson a félévbe. A legmeglepőbb, hogy már tényleg meg sem bírtam lepődni.
És még megkérdezi, hogy adok-e magánórát, hogy felzárkózzon. Hogyne. Pont ez a legújabb jó szokásom, hogy terelgessem a megkésett hallgatókat rögös útjukon. Végül is elég rögös lehetett, ha sikerült kb. két hónappal lecsusszanni a félévkezdésről.
Ja, és ha már tanulmányi rendszer. A legszebb az egészben, hogy még azt is csak sorba rendezgetett, a jelenléti ív szerepét betöltő papírfecniken tudom nyomon követni, hogy melyik kedves hallgató melyik héten méltóztatott megjelenni a felsőoktatás jobb sorsra érdemes horizontján, mivel valamelyik derék fejlesztő kollégának sikerült úgy átszabnia a jelenlétkezelő alrendszert, hogy a mái napig nem jöttem rá, hogyan valósítható meg az adatbevitel.
Az, hogy sikerült egy korábban pofonegyszerű funkciót indokolatlanul elbonyolítani, még önmagában nem is nagy gond. Csakhogy semmilyen motivációm nincs arra pocsékolni az időmet, hogy ezt a problémát áthidaljam. Inkább lehet, hogy el kéne játszanom az öregurat, és előadni, hogy "én ezt már nem tanulom meg", a szokásos három hiányzásos szabálynak sok értelme úgysincs, ha a félévet a közepén is el lehet kezdeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése