Épp időben

A minap egy nagyon könnyelmű kijelentés hagyta el a számat. Most már belátom, hogy nem szabad ilyet mondani, mert azzal kihívom a sorsot magam ellen, de akkor feltört belőlem: nincs lejjebb.

Kaptam ugyanis egy telefont a tanulmányi osztályról. Nevezetesen az egyik angol nyelvű csoportom egyik hallgatója írt egy segélykérő levelet, mégpedig arra hivatkozva, hogy a tanár magyarul beszél, és ő nem ért egy kukkot sem.

Hoppá. Két perces utánajárással kiderült, hogy a kedves hallgatót soha életemben nem láttam és egyetlen órámon sem vett részt. Szóval gondolom egészen más kurzusra ült be, mint amit sikerült felvenni. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy egy másik épületben kaptam termet, és ő meg a kari épülethez ragaszkodott, egyem a szívét. Ne legyünk igazságtalanok, ilyen félreértések mindenkivel megtörténnek. Csak épp nem novemberben. Most akkor a kedves hallgató vagy most méltóztatott, pontosabban próbálkozott méltóztatni először befáradni erre a gyakorlati órára, vagy egyszerűen eddig nem tűnt fel az apró nyelvi különbség. Valahogy így:

De szerencsére még épp időben szólt, ugyanis a legszebb az egészben, hogy nem lepődnék meg, ha ennek ellenére ezt a kis géniuszt is ugyanúgy át kellene lökdösni a rendszeren, mint mindenki mást. Végül is, mint az közismert, aki kb. az ő revelációjával egy időpontban érkezik az egyetemre, az is teljesítheti a tárgyait...