Történik valahol a tetszőleges egyetem tetszőleges hallgatójával, hogy reggel kinyitja csipás kis szemecskéit, és lezuttyan a számítógépe elé. Bekapcsolás után pedig nem más fogadja, mint egy levél a tanulmányi rendszerben. Egy levél, ami aljasul betüremkedik magánszférájába, és rögtön azt kívánja tőle, hogy válaszokat adjon, hogy nyilatkozzon, hogy formáljon véleményt.
Mikor az első döbbenet alábbhagy, szegény Tetszőleges Hallgató döntéshelyzetbe kerül. Kitöltse a kérdőívet, vagy ne töltse ki a kérdőívet? Elvégre a kitöltés nem egészen 10 percet vesz igénybe, és komolyan igénybe veszi az amúgy is agyonhasznált kattintgatóizmait. Szóval a legtöbben azonnal meghátrálnak.
Egyesek ugyan hozzákezdenek a hősies feladathoz, de kevés sikerrel. Amikor hirtelen végeláthatatlannak tűnik a kérdések áradata (ez kinek a második, kinek a sokadik kérdés után jön el), elegük lesz a 10-es skálás pontozásból, a szöveges indoklásból, az unalmas önismétlő kérdésekből, meg mindenből.
Arról most ne essék szó, hogy milyen más, vészesen fontos tevékenységek vonják innen az időt, az más téma. A lényeg nem ez, hanem azok, akik végigverekszik magukat a kérdőív szögesdróttal kivert halált hozó lövészárkán, és eljutnak valami olyasféle kérdéshez, hogy "Mennyire tartotta igazságosnak a tantárgy oktatójának osztályzási módszerét?" vagy hogy "Összességében hogyan értékelné az oktató tevékenységét?" vagy hogy "Mennyire tartja megbízhatónak az oktatót?".
Ezek nagyon eltérő kérdések, legalábbis a többség számára. Viszont ha Tetszőleges Hallgató történetesen a krónikus felelősségáthárítók népes táborába tartozik, akkor megérkezünk az origóba, az alfába és ómegába, ami ezeket a kérdéseket mind egy csokorba, egy nagy boldog családba, egy elválaszthatatlan unióba fűzi össze. Ugyanis mindre valami hasonló lesz a válasz:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése