Kifogások, pontvadászok

...ha már a pótZHkról volt szó... mindig van az a hallgató, aki az utolsó pillanatig bízik, sőt még az utolsó pillanat után is. Neki nem drága az ideje, ő ráér kérem.

Lesz pótZH? Akkor elég arra készülni, az első ZH csak dísznek van.

Ja, hogy akkor nem lesz javítási lehetőség? Meglesz az, különben is, ezen az unalmas képzésen kell az izgalom! Veszélyesen élünk, Muci!


Természetesen ez csak a "miért nem írjuk meg az első ZH-t" skála egyik végpontja.

Tehát a másik véglet indokokat keres, magyarázkodik. Magyarázkodás címszó alatt pedig bármi előjöhet, meghalt a család távoli rokonának ismerősének nagynénje, beteg lett Pukifül, a család macskája (és szíve csücske), vagy éppen csak a legklasszikusabb indokot sikerül előhúzni a tarsolyból:

Ez a megoldás amennyire szakállas, annyira körmönfont is, ugyanis az önbecsapás, problémaelodázás és szőnyegalásöprés bajnokai ezt akár minden egyes gyakorlaton eljátsszák a többire hivatkozva, szemrebbenés nélkül, közben mély meggyőződéssel arról, hogy a pótZHra majd totálisan felkészülten fognak érkezni. Az összesre.

(Ennek egy másik válfaja, amikor az aláírás megszerzése céljából kerül több helyen indokként bevetésre a tény, hogy minden, igen minden más tárgyból már be lett vésve az aláírás, sőt mellé a lapról kilógó méretű jeles is, már csak ez hiányzik, ne rontsuk már el a kitűnő bizonyítványt! De erről majd talán máskor.)

Az átlagos képességűek ezzel szemben mindössze abban remekelnek, ahogy kiválasztják a tárgyat, melynek számonkérését a távoli (legalább 2-3 héttel későbbi) jövő biztonságosan beláthatatlan, puha és barátságos homályába taszítják; furcsa módon ez a tárgy mindig a tanterv gerincét alkotja. Náluk valahogy az egy, azaz egy szaftos kreditet érő "Bevezetés a kivezetésbe 3" mindig előrébb lesz a rangsorban, mint a "Végül is csak a szakma lényege" kurzus. Igen, még akkor is, ha ilyen nyilvánvalóan van kiírva.

Hogy miért? Az igazi indokokat legtöbb esetben ki lehet találni, de hallani a képzett önáltató szájából nem fogjuk, helyette inkább valamilyen sablonszöveg fog elhangzani a "pikkel rám a tanár" - "pocsékul magyarázta el, az ő hibája hogy nem értem" - "ez olyan nehéz" tengely tetszőleges pontjáról.

Innentől már csak ízlés dolga, hogy a válogatott kifogásokat a gyakorlatvezetőnek is végig kell-e hallgatnia, vagy ezek a beszélgetések csak fejben zajlanak le, ugyanis a kedves hallgató meg sem jelenik. Ez utóbbi eset először jobb megoldásnak tűnik, kellemes a csend, de utána változhat az ember véleménye, amikor felhördülések fogadják, mert a ZH elmulasztásáért is be merte írni a hiányzást. Szerencsére ez általában fel sem tűnik, a problémák csak a pótZH elkerülhetetlen eljövetelekor jönnek.

A pótZH alattomos jószág, elhiteti az ártatlan hallgatóval, hogy még soká lesz, szépen beleringatja a nyugalomba, az önbizalomba, és amikor már eléggé lelankadt a figyelme, tép egy nagyot a naptáron, és előugrik a sarokból, hogy akkor írjál meg! Most!

Valahogy így tudom elképzelni azt az eseménysort, ami a pár héttel korábban történtek 100%-os megismétlődését okozzák. Ilyenkor már nincs hova hátrálni, nem tolható tovább az időpont, így csak a rezignált kattintgatás vagy lap sarkába firkálás marad, néhány felhördülés a sarokból, hogy "ezt nem is vettük" (pedig de, kétszer is), aztán valahogy (valahonnan, valakitől, stb.) csak sikerül összekaparni elegendőnek tűnő lapkitöltő matériát, és lehet várni a csodát.

Aztán amikor furcsa mód nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elképzelte a kedves fiatalúr / leányzó, akkor "Pótolni lehet?"...

Ezt a lépést könnyen el lehet kerülni, csak tisztázni kell, a legelején, hogy nem lesz ilyen. Ettől függetlenül azért időről időre mindig van 1-2 bátor, aki bepróbálkozik vele. Van viszont valami, amit nem lehet megúszni. A pontvadászokat.

Amikor jön a kérés, hogy ő megnézné a dolgozatát, mert hát nem lehet, hogy csak ennyi lett! Ő tisztában van vele, hogy ennél sokkal jobban teljesített!

Igazából magával az igénnyel, hogy az ember tudja, mit rontott el, nincsen semmi gond, sőt. Becsülendő dolog. De tényleg. A legtöbben viszont köszönőviszonyban sincsenek a hibáikból való tanulással meg az ehhez hasonló, elrugaszkodott dolgokkal. Inkább a számonkérés, a követelőzés, a szájhúzás kerül elő, amit néha már nehéz megállni röhögés nélkül.

Ez a hozzáállás idővel bármit ki tud termelni, a minap kaptam az arcomba a következő gyöngyszemet, egy olyan feladattal kapcsolatban, ami jól indult, de az "a kevesebb néha több" elvet teljesen elfelejtve sikerült a tökéletes megoldást egy hozzátoldott sorral kinyírni és tangót lejteni a hulláján: "Emberből vagyunk, hát nem lehet hibázni?" illetve "Hát ennyi miatt az összes többi munkám odavész?" Mondja ezt a kedves fiatalember egy 20 perces röpdolgozatra, melyben kemény 5 sor volt az elvárás. Ja, meg alkalmazni kellett volna az előző órán hallottakat. Én kérek elnézést.

A furcsa az egészben viszont nem ez. Sőt, semmi az eddig elhangzottak közül. Hanem az idealizáció, amivel a folyamat elkerülhetetlen végkifejletét kezelik. Amikor nem sikerül a ZH, nincs több pótZH, nem lesz vizsga, talán a télapó sem jön idén, ó jaj, csúsznak egymásra a félévek, és mégis, töretlen a jókedv. Nem csoda, hisz megvan a bűnös...