Karácsonyi életkép

Mára megint csak egy aprócska életkép...

Van nekem egy email címem, ami nagyon, de nagyon sok mindent látott már. Soha nem fogom elfelejteni például a drága kis tündérmackót, aki karácsony előtt egy nappal bátyjává fogadott...

Az ember azonban soha nem felejtheti el, hogy mindig van lejjebb. Mindig.

A minap megjelent egy levél, és annyira de annyira kis aranyos volt, ahogy fel sem merült benne, hogy december 23-án este az ember nem nagyon foglalkozik hallgatói ügyekkel, főleg olyanokkal nem, melyek nem tartoznak a hatáskörébe.

Jeleztem is, hogy már rég megkapta tőlem az aláírását, és nem az én dolgom megoldani, ha ennek ellenére nem tud jelentkezni a vizsgájára, mivel nem az én dolgom karbantartani a tanulmányi rendszert. Kérdezze meg az előadót. Pont. Azt nem is sejtettem, hogy ezzel megpróbálkozik karácsonykor.

Másnap jött a levél, igen, december 24-én, hogy bement az egyetemre, és az előadó nem volt ott. Nem is hittem volna. Nem volt ott december 24-én? Döbbenet. Nem is értem, ez hogy történhetett. Ja, és hogy mivel ő nem érte el (továbbra sem értem, hogyan), beszéljek már vele én. Hogyne, első dolgom lesz, amint a disznók megtanultak repülni.

Viszont a legszebb rész még csak most jön. Nem válaszoltam a levelére, végülis Karácsony van, vagy mi a franc. Erre Szenteste folyamán jött még egy levél, hogy, idézem, "Mi történt? Vártam a választ.".

Hát a büdös mocskos mindenségét neki. Hát mi vagyok én? Inkább akkor fogok egy joghurtot, abban van kultúra. Ezek után már félek belegondolni, hogy igen, ezek után is mindig van lejjebb...

Életkép

Mára csak egy aprócska életkép a felelősség-elhárító gondolkodás mindennapi megjelenési formáinak területéről.

Van nekem két kurzusom, reggel 8-tól, délelőtt 10-től, egymás után, ugyanabban a teremben. Ez ellenállhatatlan melegágya az alkudozásnak, van aki úgy késik, hogy "én most a későbbi csoportba akartam jönni".

A minap megjelent egy hallgató, és annyira de annyira kis aranyos volt, ahogy fel sem merült benne, hogy ha mindössze kb. 3 és fél órát késett, akkor nem a világ működik rosszul, hanem ő. A reggeli csoportba járt eddig, de most sikerült megjelennie a második kurzus vége után 5 perccel, és ahogy meglátott egymagamban, csak annyit kérdezett: "Hát ma senki nem jött el?!?".

Hogyne. Az egész elmaradt. Egy az egyben. Nem jöttél, ezért mindenki mély szívfájdalmat érzett, és érezte, hogy ma nem kell bejönni. Hogyne.

Épp időben

A minap egy nagyon könnyelmű kijelentés hagyta el a számat. Most már belátom, hogy nem szabad ilyet mondani, mert azzal kihívom a sorsot magam ellen, de akkor feltört belőlem: nincs lejjebb.

Kommunikációs disszonanciák

Így a félév vége felé nagyon megszaporodnak az interakciók a hallgatókkal, közvetlen és közvetett formákban egyaránt. Gondolom nem mondok újat azzal, hogy általában akad legalább egy olyan hallgató minden csoportban, aki egész félévben egy szót sem szólt hozzá a gyakorlat témájához, de ilyenkor, a félév végi nyomás alatt azonnal buzgó kis nebulóvá válik, és minden lehetőség szerint keresi a válaszokat a kérdéseire. Akkor is, ha a kérdéseinek nincs értelme, és akkor is, ha azokat már tízszer megválaszolták, legutóbb épp az előző nap.

Ilyenkor a már említett irtózatos nyomás alatt nem jut idő átgondolni, hogy mit is kéne kifejezésre juttatni, így általában, mint az előbb már finomabban említettem, a következők szoktak történni az elkeseredett hallgató megszólalásaival:

• A kérdés már korábban megválaszolásra került - és nem egyszer - de ez neki nem tűnt fel.
• Mondandóját viccesnek szánja, de nem az. Nagyon nem.
• A mondandója épp attól vicces, hogy az utolsó szóig komolyan gondolja.
• A kérdés úgy egyáltalán nincs köszönőviszonyban a valósággal.