Karácsonyi életkép

Mára megint csak egy aprócska életkép...

Van nekem egy email címem, ami nagyon, de nagyon sok mindent látott már. Soha nem fogom elfelejteni például a drága kis tündérmackót, aki karácsony előtt egy nappal bátyjává fogadott...

Az ember azonban soha nem felejtheti el, hogy mindig van lejjebb. Mindig.

A minap megjelent egy levél, és annyira de annyira kis aranyos volt, ahogy fel sem merült benne, hogy december 23-án este az ember nem nagyon foglalkozik hallgatói ügyekkel, főleg olyanokkal nem, melyek nem tartoznak a hatáskörébe.

Jeleztem is, hogy már rég megkapta tőlem az aláírását, és nem az én dolgom megoldani, ha ennek ellenére nem tud jelentkezni a vizsgájára, mivel nem az én dolgom karbantartani a tanulmányi rendszert. Kérdezze meg az előadót. Pont. Azt nem is sejtettem, hogy ezzel megpróbálkozik karácsonykor.

Másnap jött a levél, igen, december 24-én, hogy bement az egyetemre, és az előadó nem volt ott. Nem is hittem volna. Nem volt ott december 24-én? Döbbenet. Nem is értem, ez hogy történhetett. Ja, és hogy mivel ő nem érte el (továbbra sem értem, hogyan), beszéljek már vele én. Hogyne, első dolgom lesz, amint a disznók megtanultak repülni.

Viszont a legszebb rész még csak most jön. Nem válaszoltam a levelére, végülis Karácsony van, vagy mi a franc. Erre Szenteste folyamán jött még egy levél, hogy, idézem, "Mi történt? Vártam a választ.".

Hát a büdös mocskos mindenségét neki. Hát mi vagyok én? Inkább akkor fogok egy joghurtot, abban van kultúra. Ezek után már félek belegondolni, hogy igen, ezek után is mindig van lejjebb...

Épp időben

A minap egy nagyon könnyelmű kijelentés hagyta el a számat. Most már belátom, hogy nem szabad ilyet mondani, mert azzal kihívom a sorsot magam ellen, de akkor feltört belőlem: nincs lejjebb.

Ide ez kell?

Divatos kifejezés manapság a funkcionális analfabetizmus. Nagyon szomorú dolog, bizony-bizony, olvassa az egyszeri hallgató a jegyzetet, a könyvét, egy képaláírást, vagy épp hallgatótársai kommentjeit arról, hogy a tanár megint vérengzett, és nem érti. Nem jut el a mondandó, csak folynak egymás után a szavak, értelmetlenül.

Azzal viszont miért nem foglalkozik senki, hogy a probléma sokkal súlyosabb ennél? Élőszóban, tőmondatokban, hangosan, közelről elmondott információk sem mindig jutnak el a rendeltetési helyükre, legalábbis ha nem az elvárt információkról van szó.

Ezért is fordulhat elő, hogy amikor a művész úr konkrétan nekem szegezi a kérdést vizsgáztatás közben, hogy "Ehhez a feladathoz, ehhez mi kell?", mire én veszek egy nagy levegőt, és kijelentem, hogy nem vezethetem rá a feladat megoldására, tíz perc múlva elém löki a lapját, rábök a marhaságra, amit odaírt az ominózus feladathoz, és megkérdezi, csak így: "Jó úton járok?".

Lesz pótZH?

A következő a helyzet: anélkül, hogy motivációim terjengős leírásába kezdenék, vagy kínosan hosszan ecsetelném, hogy jutottam idáig, mint az in medias res kezdésű filmekben, amikor kimerevedik a kép és megszólal a főszereplő narrációja, egyszerűen fogok fogalmazni.

Amikor az ember egyetemen tanít, akár minden nap megdöbbentő eseményekkel szembesülhet. Ezen események túlnyomó többsége a kedves hallgatókhoz köthető. Amikor egy hallgató tanárához fordul, gyakran az adott kurzus követelményeiről - azon belül is a követelmények csökkentésének lehetőségeiről - esik szó. Innen a cím. Ugyanezt grafikusan ábrázolva:

Ilyen és ehhez hasonló következtetések, és ezekhez köthető élmények pedig - annak ellenére, hogy tartózkodnék az általánosításoktól, és a hallgatóság, mint olyan leírásától - napról napra gyűlnek.

Szóval, amikor az ember egyetemen tanít, akár minden nap megdöbbentő eseményekkel szembesülhet. És ez, azt hiszem, már nem fér el a fejemben. Tehát folytatása következik, következtetésekkel, epés megjegyzésekkel, rendszerszintű hibák szagolgatásával, és alkalmanként elgondolkoztató és / vagy szórakoztató megtörtént esetekkel.