Épp időben

A minap egy nagyon könnyelmű kijelentés hagyta el a számat. Most már belátom, hogy nem szabad ilyet mondani, mert azzal kihívom a sorsot magam ellen, de akkor feltört belőlem: nincs lejjebb.

Ide ez kell?

Divatos kifejezés manapság a funkcionális analfabetizmus. Nagyon szomorú dolog, bizony-bizony, olvassa az egyszeri hallgató a jegyzetet, a könyvét, egy képaláírást, vagy épp hallgatótársai kommentjeit arról, hogy a tanár megint vérengzett, és nem érti. Nem jut el a mondandó, csak folynak egymás után a szavak, értelmetlenül.

Azzal viszont miért nem foglalkozik senki, hogy a probléma sokkal súlyosabb ennél? Élőszóban, tőmondatokban, hangosan, közelről elmondott információk sem mindig jutnak el a rendeltetési helyükre, legalábbis ha nem az elvárt információkról van szó.

Ezért is fordulhat elő, hogy amikor a művész úr konkrétan nekem szegezi a kérdést vizsgáztatás közben, hogy "Ehhez a feladathoz, ehhez mi kell?", mire én veszek egy nagy levegőt, és kijelentem, hogy nem vezethetem rá a feladat megoldására, tíz perc múlva elém löki a lapját, rábök a marhaságra, amit odaírt az ominózus feladathoz, és megkérdezi, csak így: "Jó úton járok?".