Karácsonyi életkép

Mára megint csak egy aprócska életkép...

Van nekem egy email címem, ami nagyon, de nagyon sok mindent látott már. Soha nem fogom elfelejteni például a drága kis tündérmackót, aki karácsony előtt egy nappal bátyjává fogadott...

Az ember azonban soha nem felejtheti el, hogy mindig van lejjebb. Mindig.

A minap megjelent egy levél, és annyira de annyira kis aranyos volt, ahogy fel sem merült benne, hogy december 23-án este az ember nem nagyon foglalkozik hallgatói ügyekkel, főleg olyanokkal nem, melyek nem tartoznak a hatáskörébe.

Jeleztem is, hogy már rég megkapta tőlem az aláírását, és nem az én dolgom megoldani, ha ennek ellenére nem tud jelentkezni a vizsgájára, mivel nem az én dolgom karbantartani a tanulmányi rendszert. Kérdezze meg az előadót. Pont. Azt nem is sejtettem, hogy ezzel megpróbálkozik karácsonykor.

Másnap jött a levél, igen, december 24-én, hogy bement az egyetemre, és az előadó nem volt ott. Nem is hittem volna. Nem volt ott december 24-én? Döbbenet. Nem is értem, ez hogy történhetett. Ja, és hogy mivel ő nem érte el (továbbra sem értem, hogyan), beszéljek már vele én. Hogyne, első dolgom lesz, amint a disznók megtanultak repülni.

Viszont a legszebb rész még csak most jön. Nem válaszoltam a levelére, végülis Karácsony van, vagy mi a franc. Erre Szenteste folyamán jött még egy levél, hogy, idézem, "Mi történt? Vártam a választ.".

Hát a büdös mocskos mindenségét neki. Hát mi vagyok én? Inkább akkor fogok egy joghurtot, abban van kultúra. Ezek után már félek belegondolni, hogy igen, ezek után is mindig van lejjebb...

Épp időben

A minap egy nagyon könnyelmű kijelentés hagyta el a számat. Most már belátom, hogy nem szabad ilyet mondani, mert azzal kihívom a sorsot magam ellen, de akkor feltört belőlem: nincs lejjebb.

2014 - egy újabb év, ami szénszünettel kezdődik

Véget ért a szorgalmi időszak. Már egy ideje. Bocsáttassék meg nekem, hogy eddig váratott magára a számvetés, de beletelt némi időbe, amíg felfogtam, ami az utolsó napokban történt.

Egy hatalmas vallomással tartozom magamnak és mindenkinek.

Mái napig nem értem, ki és milyen megfontolásból hívta életre az egyetemi szénszünet intézményét, és mérhetetlenül ostoba elgondolásnak tartom, hogy a modern, számítógéppel vezérelt fűtési rendszerű épületekben is 24-25 fokot tartanak (ami nekem, mint hidegkedvelő, nem éppen napfényes-pálmafás típusnak - aki egy kanál vízben meg tudná fojtani az összes időjósleányzót a tévében, aki azt meri mondani a 30 fok feletti hőmérsékletre, hogy "szép idő", mert nem, az nekem nem szép, hanem kínkeserves kénköves pokol - egésznapos diszkomfort érzést eredményez), hogy aztán az egészet leállítsák 2 hétre, aztán meg szépen felfűtsék megint arra a jó kis 24 fokra.

Kommunikációs disszonanciák

Így a félév vége felé nagyon megszaporodnak az interakciók a hallgatókkal, közvetlen és közvetett formákban egyaránt. Gondolom nem mondok újat azzal, hogy általában akad legalább egy olyan hallgató minden csoportban, aki egész félévben egy szót sem szólt hozzá a gyakorlat témájához, de ilyenkor, a félév végi nyomás alatt azonnal buzgó kis nebulóvá válik, és minden lehetőség szerint keresi a válaszokat a kérdéseire. Akkor is, ha a kérdéseinek nincs értelme, és akkor is, ha azokat már tízszer megválaszolták, legutóbb épp az előző nap.

Ilyenkor a már említett irtózatos nyomás alatt nem jut idő átgondolni, hogy mit is kéne kifejezésre juttatni, így általában, mint az előbb már finomabban említettem, a következők szoktak történni az elkeseredett hallgató megszólalásaival:

• A kérdés már korábban megválaszolásra került - és nem egyszer - de ez neki nem tűnt fel.
• Mondandóját viccesnek szánja, de nem az. Nagyon nem.
• A mondandója épp attól vicces, hogy az utolsó szóig komolyan gondolja.
• A kérdés úgy egyáltalán nincs köszönőviszonyban a valósággal.