Félreértés ne essék, nem fogok az energiaitalok vagy az idegnyugtató hatást remélve fokozott dohányzás káros hatásairól papolni, itt nem erről van szó. Hanem arról, ami állandó témánk - arról, hogy a kedves hallgatóság egy szignifikáns része semmilyen szinten nincs tisztában a saját képességeivel, annak érdekében pedig, hogy nehogy bántó információkhoz jusson saját képességeiről, hatékony felelősségelhárító módszerekhez folyamodik, a fentebbi kettőből kifolyólag pedig döbbenetesen lassan tanul a hibáiból - ha tanul belőlük egyáltalán.
Ezért is fordulhatott elő, hogy testközelből hallgathattam meg a következő fantasztikus történetet. Kedves hallgató számolta, számolta a vizsgáit, sok van belőlük. Na akkor, nem sok van már hátra a vizsgaidőszakból, haladjunk kérem, felveszek hármat szerdára.
A legszebb része a történetnek, hogy egészen szerda reggelig elhitte, hogy ez menni fog. El tudom képzelni, ahogy végigfut a gondolatsoron:
Aztán megjelent szerda reggel, és döbbenet, a reggeli performansz nem sikerült. Talán valahogy így történhetett:
Sebaj, még mindig ott van a 2. meg a 3. vizsga, bármi történhet... de nem, hirtelen a remény utolsó sugarait is eltakarja egy áthatolhatatlan zivatarfelhő. A fejfájás! A rosszullét! A rossz közérzet! Ennek következtében a kedves hallgató sietve el kellett, hogy hagyja az egyetem területét, és otthonába vonult vissza regenerálódás céljából a kemény, a realitással vívott csata után.
A tanulság elég tankönyvízű: legyünk tisztában a saját határainkkal. Csak hát az ember azt hinné, hogy ezt felnőtt, egyetemi képzésben részt vevő hallgatóknak már nem kell elmondani. Sajnos el kell. És a legszebb, hogy ilyenkor is ugyanaz lesz a bűnbak, akire vagy amire mindig ezt a szerepet osztják. Az oktató, a vizsga, a képzés, a kar, az egyetem, a kormány, a világ, a "rendszer".
Pedig nem ártana végigvezetni, hogy "ha nem alszok két napig, valószínűleg nem fogom magam jól érezni, és nem fogok tudni koncentrálni semmilyen szinten, akkor pedig elrontom a vizsgáimat, és végül nem előrébb leszek, hanem hátrébb", vagy valami hasonló következtetési láncolatot, mielőtt áldozatokká válunk a saját szemünkben, akit "kicsinált a vizsgaidőszak", és megkeressük a szokásos "bűnösöket".
Az olyan mondatok, mint az "Elszámoltam magam, jó lett volna, ha meg tudom csinálni, de túllőttem a célon.", vagy a "Rá kell jönnöm, hogy nem tudok koncentrálni 2 óra alvás után.", ritkák, mint a fehér holló. Ezek helyett inkább azt fogják visszhangzani a folyosók, hogy "Belekérdezett másik tételbe is, pedig tökéletesen kidolgoztam, amit húztam..." meg hogy "10-ből 8 kérdéshez írtam, mégis 1-es lett!".
Utóbbi azért is nevetséges, mert fel sem merül a kinyilatkoztatójában, hogy esetleg nem minden odaillő, ne adj Isten egy marhaság volt, amit leírt, akármilyen sok is volt (vagy csak soknak tűnt, a termet elhagyva az emlékek hamar torzulnak...). Jó, hogy nem rögtön egyértelmű ok-okozati kapcsolatot húzunk a leírt betűk mennyisége és az érdemjegy közé. Már hallom is a beszélgetést:
Bár azért lássuk be, a saját határainkkal még utóbbi elérése érdekében is érdemes tisztában lenni a képességeinkkel. Mi van például, ha szegény hallgató úgy érzi, már mindent tud a vizsgájára, és ezt meg kívánja osztani többi, hasonlóan előrelátó társával, ezért egész éjjel különböző közösségi oldalakat kattintgat végig, hogy mindenki tudjon a lehető legtotálisabb felkészültségéről, aztán ennek következtében másnap a vizsgán a keze izomgörcsöt kap, és csak huszonháromszor tudja leírni, hogy krumplipüré, azt is borzalmas kínok között?
Akármilyen is az aktuális követelményrendszer, akármilyen engedmények, könnyítések, segédletek jönnek is szembe, a hallgató saját magától sosem menekül, és szemrebbenés nélkül ki tud tolni magával, ha nem figyel. Szóval, magamat idézve "az oktató, a vizsga, a képzés, a kar, az egyetem, a kormány, a világ, a 'rendszer' " okolása helyett egy kis önismerettel sok, a fentebbihez hasonló történet elkerülhető lenne. Ez duplán is energiaspórolással járhatna akár, mert egyrészt nem kellene elszenvedni ezeket a kellemetlen élményeket, másrészt nem kellene a felelősség elhessegetésébe is komoly energiákat fektetni, hogy elfedjék a várt és valós eredmény közötti iszonyatos kontrasztot.
Mert hát valljuk be, ahhoz a hiú ábrándhoz képest, hogy "sikerülni fog, és túl leszek rajta", elég kiábrándító a végkifejlet: egy elégtelen és két "nem jelent meg", ami finoman fogalmazva sem egy sikertörténet, vállalni érte a felelősséget pedig nem túl kellemes dolog - nem is csoda, hogy sokan nem hajlandóak rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése